péntek, március 30, 2007
tudtam, tudtam, tudtam...
Nyugodj meg, csak nyugodj meg. A konokság semmire sem jó, betegséget és balesetet okoz. Meg kell tanulnod, különben a szenvedés taníttatja meg veled. Ne bízz senkiben. Ne bízd az álmaidat senki másra. Csak magadra, ne támaszkodj semmi másra. Csendben, csendben, csak halkulna le ez a szél a fejemben, ami itt zúg ilyenkor olyan hangosan. Nyomja a fejem, zsong, mint egy vásártér. Nyugalom. Egyedül vagy. Nem kell senkitől sem félned. Senkihez nem köt semmi, nincs mit vesztened. A Napocska szeret téged. És a Hold is. Téged különösen. Mert sokat figyelsz rájuk. Csak a szél ne zúgna itt bent, úgy süvít, fázok tőle és kifújja a szemem is belülről. Te vagy egyedül. Nem kell félni semmitől. Törődj bele. És ne törődj másokkal. Élik a kis hülye társas életüket. Mit tudnak ők a magányról? Fogalmuk sincs róla. Hogy amikor egész héten távol vagy.. és egy gondolatodat sem mondod ki. És mindenki eszedbe jut, te viszont neki sose. Az milyen... Olyan hideg a levegő, hogy szinte törni lehet. Hiszen újra és újra ez a konklúzió: egyedül. Miért esik annyira nehezemre elfogadni? Miért, hogy évek óta nem tudsz beletörődni? Miért ez a rendíthetetlen majombizalom... hogy egyszer majd nem leszel egyedül. És most tényleg van, aki figyel rád. Semmi sem tart örökké. Semmi sem tart tovább két percnél. Szemfényvesztés csupán. Egyedül maradtál, tanulj meg vele élni, vagy szenvedni fogsz egész életedben. Az életet nem érdekli hogyan, de megtanulod. Önszántadból, vígan és dalolva, vagy kegyetlenül. Az ő világuk ez a kicsit itt. A tied meg hatalmas. Mint a csillagos ég. És olyan üres is. Itt-ott a sötétben ködfoszlányok, zeg-zugok, néhol érdekes csillogással, de inkább csak hideg és űr. Csak bolyongsz benne egyedül, lebegsz, mint valami elveszett űrhajós. Nem félek a magánytól. Akkor sem, ha tudom, hogy előbb vagy utóbb belebolondulok. Csak fáj. Nagyon fáj. És fázok. Nagyon fázok...
vasárnap, március 04, 2007
Dulcis Amor
A szeretet hiánya rettenetes hideg. Állandóan fázom. Mintha csak meg lennék nyúzva. Nem találom a saját bőröm. Olyan kevés meleg van, az is csak nagyon távolról. Hallom a zenén keresztül. De nem ér hozzám. Semmi fény nem marad meg az emlékezetemben, csak a sötét és a nyirkos hideg. Az egyedüllét. A magány. Nyomasztó. Félek, hogy mi lesz belőlem. Istenem, kérlek, melegíts fel!
Éjszaka néztem az utat. A visszapillantóban. Sütötte a hold, ezért világítva kanyargott mögöttem, mint valami kígyó. Kicsit félelmetes, de mesés volt. Ez is.
Éjszaka néztem az utat. A visszapillantóban. Sütötte a hold, ezért világítva kanyargott mögöttem, mint valami kígyó. Kicsit félelmetes, de mesés volt. Ez is.
szombat, március 03, 2007
"Milliónyi névtelen gyászoló némán tanúsítja a magány mérhetetlen fájdalmát..."
