vasárnap, szeptember 28, 2003
Őszi vasárnap délután. Kedvenc évszakom, kedvenc napszakom (normális esetben). Minden nyugodt, nem kell a holnapi napra gondolnom, ez az nap mindenki sajátja. Délután egy ismerettejresztő műsort láttam, a szőlőről szólt. Igazi magyar. Eszembe jutottak a régi szép idők, gondtalan, nyugodt, lassú évek. Mikor ősszel csak az iskolakezdésre kellett gondolnom, semmi másra. Nagymamámmal a hátsó udvarban tüzet gyújtottunk, és a füst csak szállt, az őszi illatokkal keveredve.. Melegen kellett föltözni, egyedül erre még képtelen voltam, anyám öltöztetett fel. A nap hol sütött, hol nem. A levelek barnák, sárgák, zöldek, pirosak. Klasszikus, minden évben ugyanaz. Sajnáltam őket, amiért elmúlnak. Sosem éreztem át, hogy tavasszal megint megújulnak. Azt szerettem volna, ha örökre ilyen színűek maradnak, hogy ne kelljen összegyűjtenem őket, hanem elég csak kilépnem az ajtón és máris ott van előttem. Még nincs fagy, de már didergető hideg van. Néha langyos fuvallat. Lassan itt-ott már füstölögnek a kémények, az idő még hidegebbre fordul. Ezért az utcán is kevesebben járnak, inkább bent nézik a tv-t. Este, mikor besötétedik, és tulajdonképpen semmi sem különbözteti meg az évszakot a többitől, mégis érezni lehet, hogy ez valami más. Valami egészen különleges, benne van a levegőben. Ősz van. Nemsokára Halottak Napja, a temetőben gyertyát gyújtunk, a sírokat is rendbe tesszük. Ekkor már nagyon hideg van, hogy az orrom is lefagy. A temető a legszebb ilyenkor. Fúj a szél, egy lélek sem jár, hideg van, nem ábrándozunk, hanem emlékezünk. Vége van valaminek, újra visszaállunk a régi kerékvágásba a rendezetlen, huncut nyár után. Az idő visszakerget mindenkit a helyére. Még utoljára gyönyörködünk az aranyló napfényben, színek kavalkádjában. Ez az évszak a visszahúzódásé, ugyanúgy, ahogy a tavasz a kivirulásé. Ez az évszak az enyém. Tavasszal, mikor "mindenki vidám és szerelmes", nekem nincs létjogosultságom. Füst, harang, őszi színek, cselló, gitár vagy fuvola szóló. Gesztenye.
Lám csak, milyen szentimentális tudok lenni. Közhelyes is. Most valahogy nem érdekel.
Mike Oldfield - Mon St Michel.
Lám csak, milyen szentimentális tudok lenni. Közhelyes is. Most valahogy nem érdekel.
Mike Oldfield - Mon St Michel.
szombat, szeptember 27, 2003
Esküvő. Két ember (feltehetőleg) legszebb napja, mint mondani szokták. Ehhez nem fűzök semmit, szerintem is így van (jobb esetben).
Mikor megérkeztem, az első gondolatom az volt: nagyüzem. Egy előző házasságkötés elhúzódótt, ezért a teremre várni kell. Bent az anyakönyvvezető kb. 2 perc alatt letudta az egészet, majd egy rövidke versett mondott (mintha a telefonoskisasszonyt hallottam volna, mikor a számlaegyenlegemet közli velem), ami még lehetett volna szép, de nem volt. Sivár. Ez szomorú :( Nem adnak kellően nagy nyomatékot a dolognak, pedig pedig... mi ha ez nem?
Már már az jutott eszembe, egyáltalán miért is kötnek házasságot? Nem vagyunk kötelezve rá. Még csak nem is néznek ránk rossz szemmel. Akár gyerekeket is nevelhetünk anélkül, hogy házasságot kössünk és tényleg bármit megtehetünk. Az emberek mégis házasodnak. Mégpedig azért mert emberek. És kell nekik ez a fajta kötődés, amikor egy kimondatlan köteléket papírokkal alátámasztunk és a világ előtt vállaljuk szerelmünket, hogy mindenki megtudja: Igen, én ŐT szeretem! Csakis őt. És többé nem akarok mást. Erről szól ez az egész. (Most hagyományos értelemben véve, nem érdek-, kényszerházasságok stb.) Ez a szép benne. Hiába civilizálódtunk olyan világba, amilyenbe, mégis őrzünk valamit...
Irigylem őket.
Mikor megérkeztem, az első gondolatom az volt: nagyüzem. Egy előző házasságkötés elhúzódótt, ezért a teremre várni kell. Bent az anyakönyvvezető kb. 2 perc alatt letudta az egészet, majd egy rövidke versett mondott (mintha a telefonoskisasszonyt hallottam volna, mikor a számlaegyenlegemet közli velem), ami még lehetett volna szép, de nem volt. Sivár. Ez szomorú :( Nem adnak kellően nagy nyomatékot a dolognak, pedig pedig... mi ha ez nem?
Már már az jutott eszembe, egyáltalán miért is kötnek házasságot? Nem vagyunk kötelezve rá. Még csak nem is néznek ránk rossz szemmel. Akár gyerekeket is nevelhetünk anélkül, hogy házasságot kössünk és tényleg bármit megtehetünk. Az emberek mégis házasodnak. Mégpedig azért mert emberek. És kell nekik ez a fajta kötődés, amikor egy kimondatlan köteléket papírokkal alátámasztunk és a világ előtt vállaljuk szerelmünket, hogy mindenki megtudja: Igen, én ŐT szeretem! Csakis őt. És többé nem akarok mást. Erről szól ez az egész. (Most hagyományos értelemben véve, nem érdek-, kényszerházasságok stb.) Ez a szép benne. Hiába civilizálódtunk olyan világba, amilyenbe, mégis őrzünk valamit...
Irigylem őket.
péntek, szeptember 26, 2003
Hetedik hónapja ma először nem azzal az érzéssel ébredtem fel, hogy egyik világból a másikba zuhanok, a földi valóságban nagyot koppanok, elveszítve mindent, mi álmomban az enyém volt. A mai ébredés nem megrázó, hanem kellemes érzés volt. Lisa Gerard léleksimogató hangja halkan kerítette hatalmába az egész szobát, majd mikor körülvette az ágyamat, lábaimon keresztül kúszott fel tudatomig, s mikor magamra eszméltem, úgy éreztem minden rendben van, a nap sugarait láttam lelki szemeimmel, mert valójában még vak sötétség honolt. Ez az ébredés megalapozta reggeli utamat az egyetemre. Végtelenül békés és elégedett voltam. Annak ellenére, hogy mindössze három órát aludtam és fogalmam sem volt, milyen órára is kell mennem. Nem az a fontos, mit teszel, hanem hogy hogyan.
De az egyetem nem okozott csalódást, álomvilágomat gyorsan szertefoszlatta. Egy sóhajjal nyugtáztam, hogy minden a régi. Legalább volt erőm bejönni, és így a tanítás harmadik hetén esetleg benézek erre a péntek reggeli órára is. Amiről persze az első adandó alkalommal megléptem. Érdekes, hogy az egyetemen, amit mindenki más szerint én olyan nagyon szeretek és olyan nagyon érdekel, emberszámba se vesznek. Egy tapodtat sem mozdulna senki, hogy elférjek, szépen-kérésre sem. Na nem mintha engem ez annyira zavarna, mert tulajdonképpen ez az, amire számítok. Talán pont ezért szerettem bele..
Viszont megvolt a mai sikerélményem, a hazafelé utam hibátlan lett. A jól megszokott útvonalamon egy lélek sem járt, a walkman-ből nem fogyott ki az elem, és sietnem sem kellett úgyhogy a bkv sem tudott kitolni velem. Kellemes péntek délelőtti séta a sikátoraimban, ember legyen a talpán, aki ezt a napomat elrontja.
De az egyetem nem okozott csalódást, álomvilágomat gyorsan szertefoszlatta. Egy sóhajjal nyugtáztam, hogy minden a régi. Legalább volt erőm bejönni, és így a tanítás harmadik hetén esetleg benézek erre a péntek reggeli órára is. Amiről persze az első adandó alkalommal megléptem. Érdekes, hogy az egyetemen, amit mindenki más szerint én olyan nagyon szeretek és olyan nagyon érdekel, emberszámba se vesznek. Egy tapodtat sem mozdulna senki, hogy elférjek, szépen-kérésre sem. Na nem mintha engem ez annyira zavarna, mert tulajdonképpen ez az, amire számítok. Talán pont ezért szerettem bele..
Viszont megvolt a mai sikerélményem, a hazafelé utam hibátlan lett. A jól megszokott útvonalamon egy lélek sem járt, a walkman-ből nem fogyott ki az elem, és sietnem sem kellett úgyhogy a bkv sem tudott kitolni velem. Kellemes péntek délelőtti séta a sikátoraimban, ember legyen a talpán, aki ezt a napomat elrontja.
kedd, szeptember 23, 2003
A mai nap is ugyanolyan kudarc mint akármelyik másik. Nem is tudom érdemes-e kommentálni. Reggel elkaptak az ellenőrök. Ketten, megfogták a karomat. Megfogták a karomat!!! Utálom mikor megaláznak.
Mégsem akarom befejezni a mai napot. Minek. Holnap kezdődik előröl. Már látom is, ááá...
De legalább szereztem egy jó könyvet. Majd azt fogom olvasni.
Mégsem akarom befejezni a mai napot. Minek. Holnap kezdődik előröl. Már látom is, ááá...
De legalább szereztem egy jó könyvet. Majd azt fogom olvasni.
szombat, szeptember 20, 2003
Mire végre sikerült rászánnom magam, hogy elindítsam e remekművet, azóta egy percem sincs, hogy csináljak is vele valamit. Nem is én lennék, ha nem így történt volna.
Sokat gondolkodtam azon, hogy az emberek vajon eredendően rosszak-e vagy sem. Hosszas megfigyelés után arra a következtetésre jutottam, hogy alapvetően igenis kedvesek. Ha megkérem őket, hogy álljanak arrébb, megteszik, ha megkérdezem mennyi az idő, válaszolnak, sőt esetenként ők maguk szólnak hozzám néhány kedves szót. Pedig nem függenek tőlem, nem várnak tőlem semmit, én sem tőlük, tehát az egyetlen magyarázatom az, hogy emberi kapcsolatra vágynak (akár a szó a legszűkebb értelmében). Ez bizony kellemes meglepetés volt számomra, még nincs veszve minden! Kevés ellentétes esetet tapasztalok, ennek nagy részét saját egyetememen, ahol viszont ezek az esetek az összes eset nagy többségét teszik ki. Így, a felismerés és megdöbbenés pillanata után néhány nappal már csak mosolyogni tudok az egészen. Nincs is hozzáfűznivalóm... Csak újra és újra felteszem magamnak a kérdést: mit keresek még mindig ott. Persze ez megint csak egy undok kis gondolat, hiszen az egészet csak én képzelem be magamnak. Ezért is írom ide, ahol senki nem látja...
Sokat gondolkodtam azon, hogy az emberek vajon eredendően rosszak-e vagy sem. Hosszas megfigyelés után arra a következtetésre jutottam, hogy alapvetően igenis kedvesek. Ha megkérem őket, hogy álljanak arrébb, megteszik, ha megkérdezem mennyi az idő, válaszolnak, sőt esetenként ők maguk szólnak hozzám néhány kedves szót. Pedig nem függenek tőlem, nem várnak tőlem semmit, én sem tőlük, tehát az egyetlen magyarázatom az, hogy emberi kapcsolatra vágynak (akár a szó a legszűkebb értelmében). Ez bizony kellemes meglepetés volt számomra, még nincs veszve minden! Kevés ellentétes esetet tapasztalok, ennek nagy részét saját egyetememen, ahol viszont ezek az esetek az összes eset nagy többségét teszik ki. Így, a felismerés és megdöbbenés pillanata után néhány nappal már csak mosolyogni tudok az egészen. Nincs is hozzáfűznivalóm... Csak újra és újra felteszem magamnak a kérdést: mit keresek még mindig ott. Persze ez megint csak egy undok kis gondolat, hiszen az egészet csak én képzelem be magamnak. Ezért is írom ide, ahol senki nem látja...
vasárnap, szeptember 14, 2003
Nyitány.
